A XIV. században egy Pierre Dubois nevű francia ügyvéd a Szentföld békés visszafoglalásával kapcsolatos értekezésében azt írja, kívánatos lenne, hogy a Nyugat különböző intézményeket hozzon létre, többek között a keleti nyelvek iskoláját is, ahol olyan tolmácsokat lehetne képezni, akik beszélni tudnak a hitetlenekkel, jobban meg tudják érteni mentalitásukat, és így meggyőzéssel könnyebben meg tudják őket téríteni. Dubois több oldalt szentel értekezésében a nyelvi problémának, és hangsúlyozza, hogy a keresztények német magyar fordítás hiteles és muzulmánok közötti kölcsönös megértést leginkább olyan bölcs és hívő tolmácsok tudnák elősegíteni, akik mindkettőjük nyelvét ismerik, és meg tudják magyarázni az egyiknek, mit is akar mondani a másik (Herbert 1952).
Két évszázaddal később Kolumbusz Kristóf is azt javasolja a spanyol uralkodóknak írt levelében, hogy fiatal indiánokat kellene Spanyolországba küldeni nyelvet tanulni, hogy jobban tudjanak tolmácsolni és segíteni a bennszülöttek keresztény hitre térítésében.
A középkori Európában a latin volt a hivatalos érintkezés nyelve, így többnyire nem volt szükség tolmácsolásra, a hivatalos tárgyalások, a békekötések, az egyetemi oktatás latinul folytak. A 30 éves háborút lezáró vesztfáliai békével megnőtt Franciaország szerepe, és a diplomáciai életben lassan a francia nyelv lett a meghatározó. A nemesség is általában franciául beszélt, a franciatudás egyben a társadalmi státuszt is jelölte.
A történelem során arra is számos példát találhatunk, hogy a tolmács egyben diplomata is, illetve a diplomata egyben tolmács is. Amikor pl. Cajetano bíborost (1469-1534) a pápa elküldte támogatást keresni a kereszténység védelmében a törökök ellen folytatott harchoz, tolmácsra volt szüksége a II. Lajos magyar királlyal folytatott tárgyalásokhoz. Nádasdy Tamást ismerte már annak olaszországi útjairól, így őt kérte meg erre a feladatra. Ő volt az, aki Nádasdyt a király figyelmébe ajánlotta, aki őt hamarosan bizalmas titkárává is tette. A mohácsi csatavesztés és II. Lajos halála után az özvegy Mária királyné őt küldte el követként Ferdinánd osztrák császárhoz (Wurzbach 1869).
.jpg)
Salevsky említi, hogy Nagy Péter cár is többször vette igénybe tolmácsok és fordítók szolgálatait, különösen 1703-tól, amikor megkezdődött Pétervár építése. Péter cár Oroszországot gazdaságilag és kulturálisan is Európához akarta kötni, ehhez jelentős fordító- és tolmácstevékenységre is szükség volt. 1709. február 25-én a cár „ukázban” hívta fel a figyelmet arra, hogy a tolmácsok és fordítók kerüljék a hibákat a különböző szövegek átültetésekor, ne a szószerinti fordításra törekedjenek, mert az gyakran elfedi az értelmet (Salevsky 1997).
Wilss külön foglalkozik a tolmácsolásnak az Osztrák—Magyar Monarchiában, és különösen a hadseregben betöltött szerepével, ahol tíz hivatalos nyelvvel dolgoztak (német, magyar, cseh, szlovák, lengyel, rutén, szerb-horvát, szlovén, román és olasz). A tisztek számára kötelező volt a hivatalos nyelvek használata, ha az alájuk tartozó csapatrészekben az adott nyelvet anyanyelvként beszélők aránya meghaladta a húsz százalékot. rel2 Kizárólag németül csak az alapvető parancsok hangzottak el, mint a „Jobbra át!”, „Balra át!”, „Állj!” vagy „Tűz!”. A további parancsokat az ezredparancsnokoknak sokszor három-négy nyelven is ki kellett adniuk, hiszen az ezredekben több népcsoport aránya is elérhette a húsz százalékot. Mivel a katonák az egyszerűbb néprétegekből kerültek ki, anyanyelvükön kívül nem beszéltek más nyelvet, így a német nyelvű parancsokat nem is érthették.
1.2.5 Emotionale Kompetenz als Element der Kulturkompetenz
Wenn wir Emotionen als einen Bestandteil von Kultur und Kulturkompetenz als eine Teilkompetenz der translatorischen Kompetenz verstehen, dann muss sich der Dolmetscher zwangsläufig auch mit diesem Phänomen Dolmetscher Ungarisch Familienrecht auseinandersetzen und vertraut machen, denn:
Emotionen zählen zum kulturellen Wissen einer Zeit und manifestieren sich in verschiedenen Zeichen- und Handlungszusammenhängen einer Kultur,; u.a. in Literatur.75
Vermeer versteht die Emotivität76 und den Emotionsausdruck als „Untermenge von Situation“77, die es folglich ebenfalls zu transferieren gilt, und postuliert:
Jede Kultur hat einen spezifischen Normal- oder Neutralpegel der Emotivität und einen damit korrelierten neutralen Handlungs- und Verbalisierungsmodus der Emotivität
Auch wenn ein kompetentes Mitglied einer Gesellschaft generell Aussagen über den in einer Gesellschaft üblichen Emotionsgrad und Emotionsausdruck machen kann, existieren doch gewisse Vagheitsspielräume, die sich in der interkulturellen
Arbeit, etwa in der Translation, als problematisch erweisen können, da sie das Auffinden von „Äquivalenten“ erschweren können. Nach Vermeer müssen
für eine konfrontative interkulturelle Beschreibung von Emotivitäten [...] der Emotivitätsgrad und sein Ausdruck [...] zunächst interkulturell festgestellt werden; ansonsten kann es geschehen, daß eine Verfälschung durch Translation und Bewertung aufgrund der jeweiligen Heterokultur eintritf0.
Führt man den oben dargelegten Gedanken weiter, dass die Kompetenz „zwi-schen den Kulturen“ erst aus dem zweifachen intrakulturellen Wissen (in Aus-gangs- und Zielkultur) erwächst, dann wäre die Darstellung Vermeers um den Aspekt der intrakulturellen Feststellung zu ergänzen: Nur wenn sich der Dol-metscher den durchschnittlichen Grad an Emotivität seiner Mutterkultur bewusst macht, die „normale“ übliche emotionale Prägung der Fremdkultur kennt und entsprechende Emotionsäußerungen erkennt, kann er eine emotional geprägte Situation als solche wahrnehmen und angemessen damit umgehen.
Auch Göhrings Definition von Kultur und seine Beschreibung dessen, wie sich das Verhältnis zwischen dem Dolmetscher und den Kulturen, zwischen denen er vermittelt, im Idealfall gestalten sollte, betont die Bedeutung der emotionalen Kompetenz als Element translatorischer Kulturkompetenz:
• der Dolmetscher soll nicht nur über Wissen zu Ausgangskultur und Zielkultur(en) verfügen, sondern auch in der Lage sein, Dinge nach-zuvollziehen (Göhring spricht von „empfinden“81);
• der Dolmetscher soll mit den sozialen Normen und Erwartungen der Kulturen, zwischen denen er mittelt, vertraut sein (nach Göhring soll dieses Wissen den Dolmetscher befähigen, das Rollenverhalten von Einheimischen - sei es erwartungskonform oder abweichend - zu
beurteilen) und auch die aus einem nichtkonformen Verhalten resultierenden Konsequenzen kennen;
♦ der Dolmetscher soll sein eigenes Verhalten danach ausrichten (Göhring
gibt zu bedenken, dass Konsequenzen, eventuell Sanktionen drohen).
Worin besteht nun diese emotionale Kompetenz als Komponente der translato-rischen Kulturkompetenz? Zum einen geht es darum, die oben erwähnten Dar-stellungsregeln zu kennen. Sie gehören zu den sozialen Normen und somit zu den expliziten und impliziten sozialen Regeln, die vorschreiben, wie sich die Mitglieder einer Gruppe verhalten sollen, um den Erwartungen der anderen Gruppenmitglieder zu entsprechen.82 Dabei kann es sich um grobe Richtlinien handeln, aber auch um spezifische Verhaltensstandards. Für die Zugehörigkeit zu einer Gruppe ist es entscheidend, sich an diese Normen anzupassen, indem man einerseits dieselbe Verhaltensweise zeigt wie die anderen Gruppenmitglieder (Uniformität bestimmter Verhaltensweisen) und andererseits die negativen Konsequenzen kennt, die aus der Missachtung von Normen resultieren. relevancia: teacher classes
BACK